Van egy szerelmem. Tulajdonképp a legjobb barátom, lelkitársam. Egy sárga hangulatú napon találkoztam vele először, amint egy nyári este betoppantam a szobába. Ott sündörgött kis fekete kereksége a házban szanaszét, játékos szőrpamacsként gurigázott vidáman az asztalok alatt. Nyakán fehér szalag, rajta piros betűkkel: SAMU. Meglátni és megszeretni valóban pillanat műve volt, és ez az első látásra-szerelem tizennégy év távlatából egyre erősödőnek látszik a lelkemben.

 

Első télen hálótársammá simult, apró kis személyét sajnáltuk az istálló lakói közé iktatni, hát velem aludt. Hamar megmutatta, hogy érdemes őt szeretni és értékelni. Ha éhes volt, lábunk elé tette a kis lábosát, mutatva, hogy teli tálra vágyik. Hogyha magányra vágyott, bekilincselt mancsaival a házba, és a ház legtávolabbi zugába bújt el, az ágy alá, vagy a feszesen égnek meredő tiszta ágy közepére telepedett. Addig hevert az ágyon, amíg rá nem találtunk sok keresgélés és kiabálás után. Okosságára sokszor rácsodálkoztunk. Focizott velünk, ha játékosan voltunk, gombászott velünk az erdőben, elkísért mindenfelé, ahová társasan jobban esett mennem. Igazi gavallérom ő nekem. Sokszor megcsodáltam, ahogy kecsesen átugorja még a legmagasabb kerítést is. Őseitől terelőösztönt örökölt, hogyha tyúkokat látott vagy más állatcsapatot, körbekerítette, és jelezte nekik, hogy ő átvette ezennel az irányítást.

A macskákkal és egyéb állatokkal bölcs baráti viszonyt ápolt. Legnagyobb ámulatunkra átadta házát udvarunk macskáinak, ő maga pedig a lépcső alá költöztette rezidenciáját. Gáláns úriember módjára bánt két macskánkkal, Kupeccel és Vakarccsal. Egymás mellett aludtak és játszottak, egy tálból ettek, és mégsem veszekedtek sosem.  Pulis lelkületében olyanná alakult, mint én, a gazdi vagyok. Őt én tereltem, ő meg a tyúkokat, ez így volt rendjén ebben a világban. Megtanulta, hogy nem kell bántani a többi lényt, beleértve a cigányokat is. Emiatt sok furcsa helyzetbe keveredett, amikor erős szagú emberek jöttek hozzánk, Samu beengedte a házba jó gazdi módjára őket, de kifele már egy tapodtat sem tudtak moccanni a vicsorító hangulata miatt. Megfelelt az én elvárásaimnak is, de a pulis őstörvényeket is betartotta.

Igazi emberi egyéniség, sokszor elámított okosságával, mindig tudtam, éreztem, hogy megérti mindazt, amit mondok neki. Néha eltűnődtem azon, hogy bizonyára meg is fog szólalni, csak ki kell várnom türelemmel. Legjobb barátnak bizonyult, mindig meghallgatott türelemmel, észrevette szomorúságomat, és mindig megvigasztalt dörgölőző természetével és okos, bátorító és szeretettel teli szemével.

Az a típusú lény, aki imádott autóban utazni, hogyha meglátta előállni a kocsit, lógó nyelvvel topogott a kocsi ajtajánál, lesve az ajtónyitást, hogy felgombolyodhasson a hátsó ülésre. Legkivált az erdőre szeretett jönni velünk. Elég volt csupán annyit mondani neki, hogy „megyünk”, ő máris csóválta boldogan a farkát, mert ez számára a legkívánatosabb szó, amit hallani akart. Boldogan futkorászott közöttünk, amíg a család tagjai az erdőben gombásztak, nagy bátorságot nyújtva nekünk azzal, hogy mindenkit szemmel tart (bármilyen szemtelen állatnak is tűnik ő), aki szanaszét bóklászik a rengetegben, hallgatva pulis terelőösztönére.

Azt hiszem, egyik legkedveltebb szórakozása a gödörásás volt. Hatalmas mélységeket volt képes kivakarni orrával és lábaival, hogyha izgalmas illatokat érzett áramlani a földből, s hogyha titokzatok voltak sejthetőek a mélyeken, amiért ásni igazán érdemes… Aranyos látvány a földtúrás utáni puli látványa, amint fekete orrát még kökényebbé teszi az ásás után az orrán maradt fekete föld.

Szembenézni vele ritka mulatság, mert a puli szem-telen állat, (bocsánatot kérek tőle, hogy ily módon nevezem… mindig őrizkedtem attól, hogy állatiassá törpítsem drága barátomat), ezt mindenki tudja, aki találkozott már vele vagy hasonló lénnyel. Szemét látni csak a közvetlen ismerőseinek és üzletfeleinek a kiváltsága, ő ugyanis nem villantja meg szemeit akárkinek. Belőle tudniillik óriás belső világosság árad, ami elegendő neki ahhoz, hogy belebámuljon a világba, a világ fényei túlságosan erősek számára (azt hiszem, vagyunk ezzel mi emberek is ugyanígy). Emiatt van az, hogy nincs szüksége a külső fényességre, ami vakítóan hatna rá, hogyha rányitná szemét.

 

Amint látjátok, sok hasonlóság van a puli jelleme és az emberé között, tanulhatnánk tőle alázatot, bölcsességet, szeretetet, bizalmat is. És még sok más egyebet…

 

Tőle sajnos már nem tanulhatunk… Ott őrzi a libáni fák alatt  e világot. Egy ideje az égi mezőkön tereli már a bárányfelhőket, ott futkorász boldog farkcsóválással a mennyei nyájak tömegében.

 

Hiányzik, lelkem és szemem még mindig kutatja az udvari tájban gömbölyödő feketeségét. De tudom, érzem, hogy odafentről nagy, puha lelkével sok szeretetgomolyagot göngyölít le rám a hópelyhek táncának forgatagával. 

Drága Samu, köszönöm neked e sok fénylő törődést!