Oskolás mese

 

 

                            Volt egyszer egy kis falu, hegyek között lakozott, ott, hova a kis Fiság patakja is költözött, s ott, hol fent a Hargitán medvék hada ébred tán ilyenkor, tavasz tájékán. Itt éldegélt, itt lakott egy kisfiú, szőke volt és kék szemű, állatbarát, vígszívű. Nagy mező szélén lakott, s ha kitárta az ablakot, látta kelni a napot, hunyorgatni csillagot, hegedült neki a tücsök, s trappoltak este a sünök. Udvarán pulikutya volt, istállóban ló honolt, s velük töltött sok napot.

                            Napja így folyt volna tán, ha e világ tájékán nem lett volna iskola. Ám e kedves kisfiú, szőke hajú, vígszívű minden reggel útra kelt, biciklivel eltekert, iskolába sietett. Ajaj, mi minden várta ott! Sok búsképű, faragott fabálvány ízű robot. Ők lakták az iskolát, s minden egyes tanórát egy ilyen robot dirigált.

                            E kisfiú mit tehetett? Míg a sok furcsa tanár magyarázott, kiabált, táblához kiinvitált mindenféle gyereket, osztott, szorzott, ragozott különbnél különb dolgot? Mennyi furcsa tanelem, érthetetlen, idegen, mindebben a kisfiú látott vészes szörnyeket, bonyolult képleteket, mit egy ilyen kékszemű, állatbarát, jószívű kisfiú nem érthetett. Bámult, s szólni kérezett, de a tanár mérgesen pálcájával megjelen, s e kis bátor kisfiú szívét bánat érte el. Megkérdem én Janikát, mellettem ül, senki mást, hátha ő elmondja tán, mit szónokol a tanár. De a tanár mérgesen biza itt is megjelen, s újra csend lett idebenn. Ahogy jött, úgy elmegyen jókedv s bátor fergeteg.

                           Mily unalmas itt megint, gondolta e kislegény, s gondolatban elfutott, messze szaladt, lobogott, és egyszerre hirtelen egy zöld tágas réten terem. Nicsak, mit lát ott, ahol szivárványos ég dalol, odafönn a dombokon terebélyes fa honol. Közelebb megy, s hallja ám, -odafönn a nagy bükkfán dudorászgat egy madár. Nicsak, nicsak, merre jársz te, hol a madár se jár? – kérdi tőle a madár, s suhogva ő arra száll, ahol kisfiúnk kószál. Itt, hol ének a világ, füvek, vizek hangja száll, ide gondol, ide vágy mindenféle kisdiák, kinek van sok bánata, s furcsa rendű iskola okoz neki rémeket. Isten hozott, kisgyerek, te most itt bent megleled a sok vidám gyereket, ki ide vágyott s idejött, iskolától elköszönt, íme, mind-mind itt lakik, mond a madár, s nevetett, csudafénydalt énekelt. Hát ekkor ő mit látott? Bükkfa odva megnyílott, s egyenként kitáncolt ott mind, mind, ki ott bent lakott: kisfiúk és kislányok, szőkék, barnák, vörösek bújtak onnan kifele, s jöttek közel s közelebb, s melléje letelelepedett mind, mind az összes gyerek. Került neki barátja ott, s eljátszott sok víg napot.

                            És azóta ő odajár, hogyha félős a tanár, gondolatban elsuhan, a nagy bükkfáig rohan, s ott időz el derűsen, hol a madár énekel, s hol a bükkfaodúnál tárul neki a világ. Innen aztán e kisfiú, állatbarát, vígszívű, dalolászva tér haza, oda, hol a kis Fiság patakja is folydogál, s oda, ahol várja már csillag, mező, napsugár.